ÉBEN-HÁÉZER II.

1952–1963

(Horváth Barna életműsorozata, 29. kötet.)

Összeállította, szerkesztette és kiadta:

HORVÁTH BARNABÁS DÁVID

Tördelés:

BALIKÓ NÁNDOR

Borító:

LÁSZLÓ ZOLTÁN

Nyomtatás és kötés:

PRIME RATE

Terjedelem:

496 oldal

ISBN 978 615 83089 1 5

Megjelenés: 2026. július 30.

***

A SZERKESZTŐ ELŐSZAVA

„Biztosra veszem, hogy teljesen egyedülálló művet költök, mert nincs még egy ilyen megszállottja az Istennek, aki ötven évet jegyzetel talán azzal a gondolattal, hogy sziklaszilárd alibit gyűjtsön bármiféle igazoltatáshoz. Hogy mikor és hol volt, mit csinált? Egész kapcsolatrendszerét (beleértve a nyugatit is) feltárja, megkönnyítve a dolgát a régvolt vagy újonnan támadt ügynököknek. Még azt is beleveszi a jelentésbe, hogy mit olvasott vagy a tévében mit látott a kérdéses év bizonyos napján. Ilyen naplóval minden polgárnak kellene rendelkeznie minden eshetőségre…” – írja a szerző családi krónikája, az Igrici esztendők I–II. és a Szentpéteri évek I–III. címmel megjelenésre váró köteteinek előszavában. Az említett kötetek alapjául ugyanis Horváth Barna feljegyzései, noteszbejegyzései szolgálnak, s az összeállító, szerkesztő, e sorok írója az ezekből felépülő vázat bővítette új forrásokkal. Az eredeti tervek szerint a családi regeszta az igrici könyvvel kezdődött volna az életműsorozaton belül, azonban a szerző édesapja, Horváth István írásos hagyatékának feldolgozása újabb távlatot nyitott az emlékezésnek. Horváth Barna gimnáziumi éveinek levelezését akkorra már legépeltem, és így adódott a kérdés, hogy miért nem hosszabbítjuk meg a történetet visszafelé, hiszen így nemcsak egy sárospataki diák 1948–1954 közötti életébe nyerhetünk betekintést, hanem visszamehetünk 1897-ig, Horváth István születéséig, akinek története révén képet kapunk az előzményekről is, egyre több nemzedéket felölelve. S így a további hasonló kötetekkel gyakorlatilag létrehozunk egy, a maga nemében páratlan szöveggyűjteményt, egy család 20. századi életének dokumentációját. Ez az anyag persze töredékes és esetlegesnek látszó elemekből áll, mégha a dokumentarista ábrázolás néha talán túlzás is, ám így hiteles a forrás, így életteli, és a tisztelt olvasó akár családregényként is olvashatja ezt a mikrotörténeti kísérletet. Az alapjául szolgáló vázat, a noteszsorozatot még a szerző gépelte le feleségével, azzal a céllal, hogy a családnak ne vesszen el a krónikája. Jómagam említettem neki, hogy ezt az anyagot szándékomban áll tovább bővíteni a levelezés feldolgozásával és más forrásokkal. Az anyag bővítése azonban csak édesapám távozta után vett lendületet, és azt végképp nem sejthette, hogy ez a különleges szöveggyűjtemény egyszer még könyvvé, könyvsorozattá áll össze, mint ahogy ez az egész életművével is megtörténik. Az összegyűjtés és megőrzés egész életében jellemző volt rá, és szinte minden írásából kitűnik, hogy nemcsak önmagának akarta őket eltenni, hanem mások számára is meg akarta mutatni. Még akkor is, ha tisztában volt az anyag heterogén voltával. Mert nagyon tanulságos, vagyis sokat lehet belőle tanulni. Szinte biztosra veszem, hogy ő nem akadályozta volna ezek napvilágra kerülését. (Az lehet, hogy itt-ott másképp szerkesztette volna. Itt hívom fel a figyelmet arra, hogy a szögletes zárójelek a szerkesztői beavatkozásokat jelzik.) Ez már mind történelem, és azt hiszem, ő is úgy gondolkozott erről, mint édesanyám, aki az Emlékezni tilos megjelenésekor azt mondta, hogy „legalább marad utánunk valami”. Mi elmegyünk, ám hagyunk magunk után valamit, amit az utódok tudnak hasznosítani valami módon. A valami mindig több, mint a semmi. A valami gazdagíthat minket, a semmi, a nincs csak szegénységünket mutatja meg. És azt is látnunk kell, hogy ezeken a lapokon nemcsak egy szűk család életét tanulmányozhatjuk, hanem egy tágabb közösség hétköznapjait, ünnepeit, az egyházi és közösségi élet, az iskolák világának összes részletével. Ez adja ennek a kezdeményezésnek az igazi horderejét, hiszen több nemzedék életéből kapunk másokra is vonatkoztatható mintákat, amelyek összekapcsolhatók a hasonló dokumentációkkal, és mindez megjelenik a köztörténet tükrében is.

„Akinek van, annak adatik, és bővölködik; de akinek nincs, az is elvétetik tőle, amije van” (Mt 13,12). Ismernünk kell a múltunkat, és megőriznünk, amit lehet, mert amit nem használunk, azt elveszítjük. Dokumentálnunk kell az arra érdemes dolgokat. Ebben a könyvben egy Magyarországon, a Tokaj-Hegyalján, Mádon tősgyökeres (és onnan részben elszármazott) család élete elevenedik meg a természeti és társadalmi környezetének bemutatása által. Az ismerkedést kezdjük mindjárt a beszédes mádi dűlőnevekkel: Bacskai, Berekalj (aldűlő), Betsek, Birsalmás, Bomboly, Borkút, Burja (aldűlő), Dancka, Dobozi (aldűlő), Dorgó, Fürdő (aldűlő), Galambos, Hangács, Harcsa, Harcsa-tető, Hegymegi, Hintós, Hold-völgy, Hosszú-Kőtelek, Illésházy, Juharos, Kakas, Kapi, Király, Király-tető, Kis-hegyek, Kőporos, Kővágó, Közép-hegy, Lajosok, Makkos, Makovica (aldűlő), Nyúlászó, Őszhegy, Percze, Répás, Sajgó, Sarkad, Sós, Suba, Szemere, Szent Tamás, Szilvás, Úrágya, Urbán, Veresek, Vilmány, Virginás és Zomborka. Beszédes nevek, visszanyúlnak a régmúltba.

Az eredetileg szőlőműves család története innen indul tehát, a világhíres tokaji bor szülőhelyéről, és a gondviselő Istennek hála elmondhatjuk, hogy elődeink után maradt valami. A mi dolgunk az, hogy ezt a valamit továbbadjuk az utánunk jövőknek.

„Sámuel pedig vett egy követ, és felállítá Mispa és Sén között, és Ében-Háézernek nevezte el, mert mondá: Mindeddig megsegített minket az Úr!” – olvassuk Sámuel első könyvében (1Sám 7,12). A Szentföldön sok köves területet láthatunk ma is, ám ilyen köveket Mádon szintén találunk szép számmal a hegyekben, a szőlődűlőkben, a templomok, a híres zsinagóga, a házak, a kerítések falazatába építve, és e könyv szereplői is elmondhatják magukról, hogy a történelmi megpróbáltatások, nehézségek és sorscsapások ellenére „Mindeddig megsegített minket az Úr!” Ében-Háézer.

Soli Deo gloria!

Horváth Barnabás Dávid

Budai Vár, Országos Széchényi Könyvtár,

2026.