link gacor

Toto

A szerkesztő előszava

A reformáció 500. évfordulója után néhány esztendővel kerül az olvasó elé ez a dokumentumkötet, Horváth Barna életműsorozatának 27. része. Egy intellektuális kalandra hívjuk az olvasót, ami egyben a tudás, a tapasztalat, az élmény megszerzésének krónikája is. A magyar kálvinista múltban (is) mindig kiemelt szerepe volt a tanulásnak, akár a kollégiumokat, az anyaiskolákat és a partikularendszert, akár a külföldi egyetemen folytatott stipendiumokat (= ösztöndíjas tanulmányutakat) vizsgáljuk. A „népből”, az egyszerű emberek közül érkeztek azok a talentumos ifjak, akik a magyarországi református kollégiumokban elsajátított alapokra külföldön tovább építkeztek. Őket hívták-hívjuk peregrinusnak, a „folyamatot” pedig peregrinációnak.

Ha azonban a peregrináció fogalmát történetileg nézzük, egészen az ókorig vissza kell „zarándokolnunk”. Az ókori Rómában az idegen földről származó szabad lakosokat nevezték peregrinusoknak, akiknek peres ügyeivel a praetor peregrinus foglalkozott. Ezek a jövevények a kereskedelem fejlődésével egyre nagyobb számban tűntek fel a birodalomban. A peregrinatio latin szó, idegen földön való áthaladást, vándorlást jelent. (Az állattanban is ismert szó: a madarak vándorlása, költözése értelemben.)

Nem tárgyunk itt a fogalom múltjának részletes feltárása, amelyről talán a történészek sem írtak meg mindent. Azt azonban a laikusok is tudják, hogy a protestáns teológus hallgatók hosszabb időt felölelő tanulmányútját értették peregrináció alatt a 16. századtól napjainkig, így vált művelődés- és oktatástörténeti fogalommá. A peregrinus deákok hónapokat, sőt sokan éveket töltöttek a svájci, holland, német, francia vagy más egyetemeken, ahol az európai felsőoktatás legmagasabb fórumait is bejárhatták, elsajátítva azt a tudást, amelyet a kor nyújtani tudott a szépreményű ifjaknak ezekben az intézményekben. Az életutak persze többfelé elágazhattak, voltak, akik külhonban maradva, egzisztenciát, családot alapítva értek révbe. De talán többen voltak azok, akik hazájukba hazajőve a magyar rögvalóságba érkeztek vissza, nemegyszer a szülőföldjükre, ahol lelkipásztorként, rektorként, tanítóként vagy „mindenesként” tevékenykedve „adták vissza a kölcsönt” az őket „kitaníttató” népnek, nemzetnek. Ezek a fiatalemberek aztán az „állomáshelyükön” biztos kézzel választották ki a következő generáció peregrinusait, akik végigjárták ugyanazt az utat, s aztán felnövekedvén ugyanígy cselekedtek. Így működött ez a rendszer évszázadokig, biztosítva a társadalmi kiválasztást-kiválasztódást és mobilitást. Tulajdonképpen ez a rendszer is támogatta nyugati orientáltságunkat, táplálta magyar és egyben európai önazonosságunkat. A huszadik század közepén eluralkodó ideológia és hatalomgyakorlás, a kommunizmus, illetve az úgynevezett létező szocializmus azonban elvágta ezeket a gyökereket, a Nyugaton való tömeges tanulás lehetőségét. Az élet azonban felülírta a politikai törekvéseket. Néhány szerencsés fiatalnak mégis sikerült kijutnia egy néhány hónapos ösztöndíjra. Néhányuknak csodával határos módon sikerült átjutni a vasfüggönyön, és mindegyiküknek megvan a saját, egyedi története. Ebben a könyvben is egy egyedi történetet olvashatunk, amely a fellelhető dokumentumok felhasználásával készült, fél évszázaddal az események után.

Horváth Barna református lelkipásztor az 1980–81-es tanévben, 44 éves korában kapott lehetőséget egy nyugat-európai tanulmányútra Magyarországról, egy Borsod-Abaúj-Zemplén megyei nagyközségből, Sajószentpéterről, amely 1989 óta város. A Sajószentpéter-Nagytemplomi Református Egyházközségbe 1975-ben iktatták be, miután apósa, Perjéssy László 69 éves korában nyugdíjba vonult és Miskolcra költözött. Horváth Barna a szentpéteri gyülekezeten kívül a szomszédos Alacskán is szolgált a felesége, Perjéssy Márta beosztott lelkipásztor mellett mint felügyelő lelkész. Az egyházmegyében pedig különböző előadói tisztségeket töltött be. A család az 1740-ben épült nagy parókián lakott: a lelkészházaspár, a két fiú, a 18 éves Ádám és a 15 éves Barnabás Dávid, valamint anyai dédnagyanyjuk, özvegy Kiss Sándorné Nyilas Irén Albertina. A szerző szülei a tokaj-hegyaljai Mád községben éltek, édesapja, Horváth István történetünk kezdete előtt, 1978 végén halt meg, s a felesége, Simon Katalin Erzsébet egyedül maradt a nagy házban. Az ösztöndíjas év után ő is Sajószentpéterre költözött, és ott is halt meg, 1990-ben. E könyvben még rokonok, barátok, ismerősök, kollégák, egyháztagok tűnnek fel a levelezésben, részben mint levélírók, részben mint az események szereplői.

Horváth Barnát 1979-ben az évi rendes lelkésztovábbképzés alkalmából istentisztelet és bibliaóra tartására kérték fel a mátraházai református üdülőbe. Ezen a szolgálatán részt vett volt teológiai tanára, Bartha Tibor püspök, a zsinat lelkészi elnöke is, aki megköszönte neki „a szépen kifejtett Igét”, s egy baráti hangú beszélgetésen szóba hozott teológiai ösztöndíjjal kapcsolatban támogatásáról biztosította Horváth Barnát. Az ügyet a tanulmányi munkát szintén kiemelten kezelő Kürti László, az 1977-ben beiktatott tiszáninneni püspök is támogatta, a debreceni teológia két professzora, Czeglédy Sándor és Kocsis Elemér pedig ajánlásokkal segítette.

Itt kell megemlítenem, hogy bár nem folytattam külön kutatást a tárgyban, ám pár levéltári dokumentumba betekinthettem, amelyekből kiderül, hogy néhány magyar református lelkipásztornak megadatott a peregrináció lehetősége azokban az években is, jóval a rendszerváltoztatás előtt. Az iratokból kiolvasható, hogy hivatali útja volt az ösztöndíj-kérelmezésnek. Ebből a szempontból Horváth Barna története egyedinek mondható, hiszen az ő ösztöndíja a már említett mátraházai „püspöki audiencia” spontán folyománya volt. Bizonyos értelemben persze mindegyik peregrinus esete egyedi… A könyv elején az itt közreadott dokumentumok között van néhány, amely nincs közvetlen összefüggésben Horváth Barna ösztöndíjával, és csak azért került bele a könyvbe, mert mintául szolgál arra, hogy miként szerveződtek az ösztöndíjak a Magyarországi Református Egyházban a vizsgált korszakban, 1978 és 1980 között.

A szükséges szervezőmunka után megvalósultak a tervek, Horváth Barna kapott egy féléves stipendiumot Svájcba, az Egyházak Világtanácsa konferencia-központjába, a nemzetközi Ökumenikus Intézetbe, amely a Genf melletti Château de Bossey épületében működik 1946 óta. Mielőtt azonban kiutazott Bossey-ba, elrendezte a dolgokat, mindegyik családtagjáról gondoskodott. Rokonok és szomszédok gondjaira bízta édesanyját Mádon. Megpróbált munkát szerezni az érettségizett Ádám fiának, aki jogi egyetemi felvételijére készült abban a tanévben. Kisebbik fiát, Barnabás Dávidot pedig bejuttatta a Debreceni Református Kollégiumba, s így ő ott tudta folytatni Miskolcon kezdett középiskolai tanulmányait.

A sajószentpéteri és alacskai egyház ügyei Horváth Barna felesége, Perjéssy Márta vállára kerültek, akinek Péter József parasznyai és Kolumbán Zoltán kazincbarcikai lelkipásztor segített a palástos szolgálatok tekintetében. A református egyházban a nők ugyanis csak egy zsinati törvénymódosítás után, 1981. november 11-étől kaptak palástjogot, hogy egyenjogú lelkészként szolgálhassanak. Éppen azokban a hónapokban vitatták meg ezt a kérdést a különböző fórumokon. Perjéssy Márta 1960-ban kitűnő eredménnyel végezte el a Debreceni Teológiai Akadémiát, ami után csak beosztott vagy segédlelkészként szolgálhatott. A palástjog elismerését követően azonban már önálló gyülekezete is lehetett, ahogy esetében ez 1986-tól a Sajószentpéter-Bányai Református Egyházközségben meg is valósult. (1983-tól püspöki kinevezéssel már helyettes lelkész volt ugyanott.) Elmondható, hogy a lelkésznő a legelsők között kapott palástot a Magyarországi Református Egyházban. Az ösztöndíjas év terhei, a hivatal vitele, a gyülekezet ügyes-bajos dolgainak intézése, a szolgálatok, a lelkészértekezletek és egyéb programok mellett helyt kell állnia családanyaként a nagy házban. Segítséget nagymamájától és Ádám fiától kapott. A száz kilométer távolba, Debrecenbe szakadt és havonta legfeljebb egyszer hazalátogató kisebbik fiúnak sem volt egyszerű az élete eleinte az iskolaváltás miatt. A bajokat fokozta, hogy a lelkésznő édesapjának, Perjéssy Lászlónak az egészsége is megrendült azokban a hónapokban.

Horváth Barnának svájci posztgraduális hallgatóként tehát lehetett oka az aggodalomra, hiszen otthonról kevés jó hírt kapott, és a nagy távolságból figyelte az eseményeket. Naplót nem vezetett, mindent a leveleiben írt meg, akkoriban annyira fejletlen volt még a távközlési rendszer, hogy vezetékes telefon sem jutott az átlagembereknek, vagy csak több évtizedes várakoztatás után, így nagy nehezen tudtak megszervezni egy-egy beszélgetést az otthoniakkal. Az ekkor már 44 éves peregrinus leveleiben vissza-visszatérő motívum az állandó pénztelenség, a magyar konyhától eltérő jellegű és mennyiségű étkezés, valamint a megszokott mobilitás, az otthon olyan nagy szerepet játszó autózás hiánya. Felnőtt fejjel nehezen viselte az anyagi kiszolgáltatottságot, főleg azt látva, hogy némely peregrinustársának megvan a szükséges háttere. Az intézet azonban sok új élménnyel és inspirációval töltötte fel. A környezet mesebeli annak, aki a keleti blokkból érkezik Svájcba, azon belül egy olyan intézetbe, ahová a világ több tucat országából gyűltek össze tanulni vágyó egyházi emberek különböző felekezetekből, köztük két cseh és két magyar hallgató. Az olvasott, művelt, idealista gondolkodó, jó megfigyelőképességgel és írói vénával megáldott lelkipásztor természetesen leírta negatív tapasztalatait is, s az elvárások gyakran ütköztek a valósággal. A szekularizálódott, a gyökereit elfelejtő nyugati ember elidegenedettségét, a Mammon hatalmát, a vasfüggöny másik oldaláról érkezettekkel szembeni értetlenséget, tudatlanságot, érdeklődés- és információhiányt. Persze nem mindenki volt lekezelő, ám a hagyományos magyar vendégszeretethez szokott lelkész csodálkozva tapasztalta a kissé hűvös fogadtatást, amit „csak nagy energiabefektetéssel lehet a kellő hőfokra emelni”. A szerző tükröt tart az ott látott világnak, s a levelek a hazai viszonyokat is dokumentálják. A szövegekből egy olyan Európa képe sejlik fel, ahol megmutatkoznak azok a jelenségek, amelyekből ma már megoldhatatlannak tűnő állapotok keletkeztek. Horváth Barna nem véletlenül emlegeti több írásában Oswald Spengler A Nyugat alkonya (Der Untergang des Abendlandes) című könyvét (José Ortega y Gasset műve, A tömegek lázadása mellett), saját tapasztalatai is megerősítik olvasmányélményeit. Kultúrsokkot azonban nem érzünk, hiszen a család nemzetközi baráti, családi kapcsolatai sok tapasztalatot hoztak, akárcsak az 1973-as és 1976-os nyugat-európai körutak. (A lelkészházaspár mintegy 133, határátlépéssel járó, 1963 és 2008 közötti utazásáról a Carpe viam című kötetben olvashatunk.) A kritikus szemlélet abból is adódik, hogy a szerző írói szemmel, irodalmi igényességgel próbálja megörökíteni az őt körülvevő valóságot. „Kezdem talán azzal, hogy ez a kései diákoskodás minden jó lehetősége mellett is erősen próbára teszi az embert. Nagyon nehéz pár szóban összefoglalni, hogy miért. Nem szeretném, ha nyavalygásnak tűnne, amit mondok, de ilyenkor derül ki, hogy nem mindig jó az embernek egyértelműen az, amire vágyik. Panaszkodni nem illik, nem lehet, ha valakinek szobája van a Genfi-tó közelében és az Alpokra néz az ablaka. Ha mindent készen kap, ha banánnal, naranccsal etetik, ha kirándulásokra viszik, és még jegyzetelnie sem kell, mert az előadásokat fénymásolatban kézhez adják – akkor nem lehet panaszkodni. Mégis el kell mondani valahogyan, hogy milyen csalódásokkal jár egy ilyen nagyszerű lehetőség. Ennek megértéséhez olyan fokú intelligencia kell, amilyen Nektek van, ezért – a feleségemet kivéve – nem is nagyon mondom másnak” – írja egy levelében kisgyőri lelkész (későbbi püspök) barátjának, Mészáros Istvánnak.

A Nemzetközi Ökumenikus Intézet Vaud kantonban, Nyon kerületben, Bogis-Bossey és Céligny falu között található, egy régi kastélyban, amely még Madame de Staël családjáé is volt, az írónő pedig a közeli Coppet-ben híres irodalmi szalont működtetett. Célignyben több híresség is élt történetünk idején: Richard Burton angol színész, Alistair MacLean skót író, valamint Hjördis Genberg svéd színésznő és modell, David Niven Oscar-díjas színész felesége. (Erről a szentpéteri lelkész persze valószínűleg nem tudott, csak mint érdekességet említem.)

Horváth Barnának a második félévben – újabb szervezőmunka után – sikerül meghosszabbíttatnia a tanulmányait, s a Zürichi Egyetem teológiai fakultásának szociáletikai intézetébe került, ahol szabad hallgatóként töltött néhány hónapot 1981 nyaráig. Előbb az egyetemi kollégiumban kapott szállást, aztán a Zürichi-tó közelében egy régi villában, amelynek tulajdonosa, Helene Roesli pszichiáter személyében olyan főbérlője volt, aki Carl Gustav Jung korszakalkotó pszichológus közeli munkatársa volt.

A tanulmányok hozadéka sok mindenben megmutatkozott, ez követhető a szerző munkásságában, publicisztikájában, tanulmányaiban, prédikációiban. Elmondható hát, hogy Horváth Barna profitált ebből a tanulmányútból még így, érett férfikorában is, és ez a tapasztalat és élmény hozzájárult szellemi kiteljesedéséhez. Helytállásával, tudásával, tehetségével kivívta magának a helyet a teológiai életben, s egyben a peregrináció panteonjába került. Peregrinusként is megmarad alakja az emlékezetben, mert nemcsak törekedett a tudásra és tapasztalatszerzésre, hanem elindult vándorútjára, amit végigjárt és írásaiban, leveleiben megörökített, azt a világot, ami őt körülvette, ami néki adatott. Ő is elmondhatja: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam.” (2Tim 4,7) Tudományos fokozatot, doktori címet az Utolsó idők című, szintén Svájcban, a locarnói egyházi üdülőben 1999-ben, egy nyaralás idején írt dolgozatával szerzett.

E kötet szerkesztésével tíz éve kezdtem el foglalkozni. Az ösztöndíjas évvel kapcsolatos levelezés megmaradt, két levéltári dobozban rendelkezésre állt a Svájcból hazahozott dokumentumgyűjtemény, amely lehetővé teszi mind a bossey-i intézet félévének bemutatását, mind a zürichi hónapok történetének rekonstruálását. E kötet tehát nem Horváth Barna „műve”, hanem a hagyatékából összeállított opus. A rendelkezésre álló saját anyagokból és a stipendiumra vonatkozó levéltári forrásokból elég hamar összeállt a kötet szövege. Ekkor fordultam segítségért Kókai Csaba svájci magyar lelkipásztorhoz, akit még Debrecenből ismerek. Ő irányított Koczogh Julianna lelkésznőhöz, aki éppen akkor, 2016 nyarán volt a bossey-i nemzetközi Ökumenikus Intézet ösztöndíjasa, s kapcsolatfelvételünk idején fejezte be diplomamunkáját, június 15-én volt a védése. Juliannának külön szeretném megköszönni, hogy azokban a sűrű napokban segített kapcsolatba lépni a Genfi Egyetem egyik levéltárosával, akitől megkaptam néhány fontos dokumentum másolatát. Julianna ezenkívül még abban is segített, hogy a kézirat az Ökumenikus Intézettel kapcsolatos szövegeit, dokumentumait megmutatta a bossey-i dékánnak, aki közölte vele, hogy az anyagot „nyugodtan fel lehet használni publikációs céllal”. Ő adta meg a Hilfswerk der Evangelischen Kirchen Schweiz (HEKS) illetékeseinek elérhetőségét is. Ez szintén az engedélyeztetéshez kellett, ugyanis a könyv második fele a Zürichi Egyetemen folytatott tanulmányokról szól, amelyet a HEKS szervezett meg. Végül 2025-ben sikerült egyeztetnem az anyagot a HEKS-szel, megkeresésemre a vezetői stábvezető azt válaszolta, hogy „Önmagában a HEKS-nek semmi kifogása nincs a rendelkezésünkre bocsátott szövegek közzététele ellen, de adatvédelmi okokból a szövegekben megnevezett személyektől (beleértve a volt HEKS-alkalmazottat is) engedélyt kellene kérni a közzétételükhöz.” Fél évszázad múltán ez reménytelen vállalkozásnak tűnt, így az általa ajánlott másik módszerhez folyamodtam. Vagyis: „Alternatív megoldásként a szövegek anonimizálhatók, és az adott személyekkel összefüggésbe hozható információk kitakarhatók vagy megváltoztathatók az adatvédelem érdekében.” Megköszönve tanácsát, az érintett levélíró személyeket monogrammal jelöltem. Minden „említés” engedélyeztetése azonban teljesen ellehetetlenítette volna a vállalkozást, és különben is többségükben közszereplőkről – lelkészekről, tanárokról, professzorokról stb. – van szó, és nem szerettem volna még több évtizedet várni a publikálással. Az e kötetben megjelenő szövegekről egyébként is elmondható, hogy ártalmatlanok mindenféle szempontból, ennek ellenére kitöröltem az adatvédelmi okokból kifogásolható tartalmakat. A kimenő családi levelekből kihúztam a túlságosan személyes részeket, illetve sok helyen tartalmi összefoglalóval szolgálok (néhány baráti levelet is szerkeszteni kellett terjedelmi és egyéb okokból).

[A szögletes zárójelek e kötetben is a szerkesztő munkáját jelzik.]

Az utolsó fejezetben idegen nyelvű dokumentumok sorakoznak, ezek azért kerültek külön, mert a főszövegbe való beolvasztásuk megnehezítette volna az olvasást, megbontotta volna a kibontakozó történet dramaturgiáját, dinamikáját, ellenben érdekes adalékkal szolgálnak a bossey-i és zürichi életről. Bár igyekeztem mindenhol a saját tartalmak közlésére, köszönettel tartozom azoknak a számomra ismeretlen alkotóknak is, akiknek a szöveges dokumentumait, rajzait, képeit és egyéb illusztrációit felhasználtam ehhez a könyvhöz, hogy minél hitelesebben és színesebben be tudjam mutatni a korabeli világot, egy kései peregrinus diák viszontagságait, örömeit és a tapasztalatait, a tanulságokat, amelyeket most megosztok a kedves olvasóval. E könyvet végigolvasva felmérhetjük, hogy mennyit változott a világ 1980–81 óta, ami akkor nehéz volt, az ma könnyű lehet, és vica versa. „Ezért tehát nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” (Róm 9,16)

Soli Deo Gloria!

Horváth Barnabás Dávid

Budai Vár, Országos Széchényi Könyvtár, 2026.