Tatay Zoltán emlékezete

Horváth Barna emlékei Tatay Zoltánról, gimnáziumi iskolatársáról, barátjáról, az 1956-os forradalom hősi halottjáról.

Horváth Barna életműsorozatának Segítség című gyűjteményes kötetében egy 1986 körül keletkezett, Szellemidézés című írásában emlékezik meg sárospataki diákkori barátjáról, Tatay Zoltánról. A Szellemidézés a Segítség 297–297. oldalán olvasható. A második egység Most már írni fogunk címmel készült. Az írás megszólítottja Tatay Zoltán (1936–1956). Az alábbi szövegrészletek a Jegyzet részben találhatók ugyanott a 333–335. oldalon.

***

Karasszon Dénes egy, az Országos Állatorvos Nap és Emlékülésen 2006-ban tartott előadásában emlékezik meg Tatayról az alábbiakban: „szerencsi állatorvos-dinasztia sarja. 1956 őszén harmadéves állatorvostan-hallgató. Zseniális képességű, rendkívül művelt fiatalember. Leckekönyvében a jelesek sorjáznak egymás mellett. Zoltán a forradalom első napjaiban, nem bírván a tétlenséget, fehér köpenyt öltött és fegyverropogás közepette elindult sebesülteket ápolni, életet menteni. Október 24-én egy számára ismeretlen honfitárs megmentésekor halálos lövés érte. Fiatal életét áldozta egy nemes cél érdekében. Ideiglenesen a főiskolán hantolták el. Néhány hónap múlva szülőhelyére, Szerencsre szállították, ahol nagy részvét mellett temették el. A rendszerváltást követően az iskolatársak, az állatorvos barátok kezdeményezésére Szerencs városa példamutató módon ápolja mártír fia emlékét. Alapítvány, emléktábla, sporttelep, utca őrzi Tatay Zoltán nevét. Karunk október 22-én szintén emléktáblát avatott Tatay Zoltán első ideiglenes nyughelyének közelében, a kémiai tanszék falán.” Karasszon Dénes: Az alma mater az 1956-os forradalom és a megtorlás időszakában. Az Országos Állatorvos Nap és Emlékülésen elhangzott előadás, Budapest, 2006. október 21–22. In: A Magyar Állatorvosok Világszervezetének honlapja.

Tatay Zoltán sírja. Korabeli fotó a Horváth család albumából.

Horváth Barna az Emlékezni tilos című életrajzi kötetben több helyen is felidézi Tatay Zoltán barátja alakját. A 472. oldalon a portréja és a szerencsi sírja is látható egy korabeli fotón.

„Barátságokról is lehetne s kellene szólni, hiszen a zsenge ifjúság nagy tavaszi zsongásában igen sok barátja van az embernek. Vannak regisztrált barátai és potenciális barátok/barátnők, akiknek túláradó lelkesültségében igen jóleső érzés alkalmilag is megmerítkezni. A mi korunk ifjúsága még tudott eszmékért lelkesedni, és nem törekedtünk arra, hogy az élet legbensőbb titkáról hirtelenséggel rántsuk le a leplet. A gyorsan múló diákszerelem »levelező tagozatán« is nagyon jól éreztük magunkat, és ha kereső tekintetünket elfogta egy mosolygós szempár, azt már az ihlető Múzsa közeledtének véltük. Az Iskolakert sétányain és ligetes ösvényein járva, könyvvel a kézben vagy a nélkül kerestük az önkifejezés módjait, a valamivé létel izgalmas kalandját. Így emlékszem egyik rokonlélek barátomra, Tatay Zoltánra, akivel kis suttyó korunktól összekötött Szerencs és Mád közelsége s az is, hogy édesapja állatorvos lévén olykor hízóinkat kúrálta. Az apák poharazgató barátságát folytatni véltük, amikor az Iskolakertben irodalomról, dramaturgiáról beszélgettünk. Nem sejthettük, hogy néhány év múltán, ’56 őszén mindketten Budapesten leszünk, s ő mint elsősegélynyújtó, sebesültmentő a Mária utcában áldozatul esik. Zotyika meghalt, s ő is egyetlen gyermeke volt az édesanyjának. Híre jött, hogy az édesanyját az idegosztályra kellett beszállítani. Férje, aki a legerősebb diákokkal is szívesen birokra kelt, amikor fiát meglátogatta az internátusban, hirtelen halált halt a taktaharkányi állomáson. Utcát neveztek el róla Szerencsen, mert legendás hírű állatorvos volt, aki a szegények jószágát ingyen kezelte, gyakran még ő adott pénzt az orvosság kiváltására. Zoltán barátom halálhíre nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ’57-ben magam is veszélyes és sorsdöntő kalandba keveredtem.” (Horváth Barna: Pályánk emlékezete. In: Horváth Barna: Emlékezni tilos. 13–29. Itt: 18–19.)

***

„Ott tartunk tehát, hogy van egy teológus, aki jár az iskolába, de az isteni kegyelem számos jele ellenére sem tud még azonosulni elhívatásával. Budapest romjain áthaladva, teológus társainak, Herczeg Lajosnak és Magócsi Istvánnak halála, Arányi György, Bárczay Gyula, Szűcs Zoltán sebesülése és a már említett Tatay Zoltán, a gyermekkori barát elvesztése felveti azt a komoly kérdést, hogy „Sehonnai bitang ember, / Ki most, ha kell, halni nem mer, / Kinek drágább rongy élete, / Mint a haza becsülete”. Ezért fel sem merül a disszidálás gondolata, bár többen útra kelnek a teológiáról is a Bécsbe induló alkalmi busszal.” (Horváth Barna: Pályánk emlékezete. In: Horváth Barna: Emlékezni tilos. 13–29. Itt: 26.)

***

„Az említett lakáson nem folyt szervezkedés, csak eszméket cseréltünk, és csendesen olvadoztunk fiatalságunk langymeleg ártatlanságában. Mégis ott történt, hogy Balás-Piri László gyógyszerészhallgató egy alkalommal félrehívott, és kezembe nyomott öt vagy nyolc papírcsíkot, mondván, hogy sokszorosítsam, és adjam tovább a teológián. »Meri, vagy nem meri?« – kérdezhettem volna a mostanában kitalált tévéjáték kísérletéhez szabva a naivnak gondolt esetlegességet. De újra felrémlett ’56 ősze, még egy év sem telt el. Halott diáktársaink: Herczeg Lajos, Magócsi Pista, Tatay Zoli, Batka Feri emléke követelte, hogy ha már életben maradtunk, legalább azt a kockázatot vállaljuk, ami a kegyelet körébe tartozik. Ki gondolta volna, hogy ez a vállalás izgatásnak is minősíthető és jól járunk néhányan, ha szervezkedés helyett csak izgatásnak fogják minősíteni? Az első perctől világos volt, hogy ebbe az irányba kell vinni a védekezést: vállalni valamit, ami diákcsínynek is felfogható. Elvégre két-három röpcsík továbbadása nem lehet olyan súlyos bűn, hogy azért fejünket vegyék.” (Horváth Barna: B. II. o. In: Horváth Barna: Emlékezni tilos. 65–73. Itt: 68–69.)

***

„A dallasi tankönyvraktár ablakából leadott, elnököt gyilkoló lövés emlékeztetett az ötvenhatos pesti utcán háztetőkről lövöldöző lesipuskásokra, akik a Mária utcában segélynyújtás közben lőtték le Tatay Zoltán barátomat. Úgy van tehát, hogy »mindenkit minden érhet«.

Három éve volt talán, hogy Zoltánnal a pataki Iskolakertben járva a dramaturgiáról beszélgettünk. Egyet gondoltunk abban, hogy az irodalom lesz valamiképpen jövőnk beteljesülése. Olvasmányaink felébresztették azt a reményt, hogy talán az anyanyelvi önkifejezés örömére hívattunk.

Ráéreztünk a szavak varázsára, és ha sikerült egy jó dolgozatot írni, azt ünnepeltük az osztályban is. Zoltán ugyan reálos volt, és apai kapcsolatai révén leginkább arra lehetett számítani, hogy majd az állatorvosi egyetemre fogják felvenni, ahogy történt is. Ez nem volt éppen telitalálat, de akkoriban gyakran megtörtént, hogy valaki kerülő úton érkezett az irodalmi életbe. Zoltán felnőtt gyermekként is – mint egyetlen fia édesanyjának – különös függésben volt. Amikor Szerencsről Pestre került, gyakran megtörtént, hogy egyet gondoltak, és csaknem egyszerre hívták egymást éjszaka is hosszú telefonbeszélgetésekre. Talán azt ünnepelték, hogy egy törékeny anya ugyancsak törékeny gyermekében Ábrahám és Izsák Urától a mostani időben is megkaphatja az életátvitel ajándékát. Egy szem fiúban átmenteni az életet azzal a tudattal, hogy Izrael öröksége ezeríziglen érvényesül az irgalmasságban, maga volt a boldogság, ami egyetlen célzott lövés által teljes boldogtalanságra változott. Úgy mondják, hogy szegény Margit néni, amikor felépült, csak a temetőt járta. Reggel kiment, és estig ült a sír melletti padon. Egy időben bibliaórára is eljárt, majd rokonai szeretetotthonba vitték. Az izraeliták otthonából végül megérkezett fia sírjához a szerencsi temetőbe. Az állatorvosok szervezték meg temetését reám bízva az igehirdetést. A fiát és férjét vesztett, tragikus özvegy emléke úgy is rám maradt, hogy meg kellett írnom ezt az emlékezést. Szerencsen ugyan utcát neveztek el a népszerű állatorvosról, de az ifjú Tatay Zoltán, az ’56-os áldozat emléke egyelőre, 43 év múltán is csak baráti szíveinkben élhet.” (Horváth Barna: Gaudeamus igitur… In: Horváth Barna: Emlékezni tilos. 80–86. Itt: 82–83.)  

[Tatay Zoltánnét Horváth Barna 1986-ban temette Szerencsen. A temetési beszéd az A. B. F. R. A. kötetben olvasható – a szerk.] 

Fotó: Horváth Barnabás Dávid 

[A méltó megemlékezésre azóta sor került. 2016–2017-ben Szerencsen felavatták Ifj. Tatay Zoltán bronz mellszobrát. A szerencsi szobrászművész, Ekker Róbert készítette Makoldi Sándor Gyula közreműködésével. Felirata: „Ifj. Tatay Zoltán 1936–1956. Elhunyt a forradalom áldozatainak mentése közben Budapesten, a Harminkettesek terén.”

A gránittalapzatú mellszobor mellett áll az 1956-os emlékmű. Felirata: „1956. 2016. A magyar szabadság éve. Emlékezzünk a hősökre! Ifj. Tatay Zoltán 1936–1956. Oleár István 1932–1956. Az 195-os Emlékbizottság támogatásával Szerencs Város Önkormányzata állíttatta. 2017. Ahol a hősöket nem felejtik, mindig lesznek újak.” – a szerk.]